Remény

Remény a Semmiben

Széttört szép világom emlék csupán,

A mélység legmagasabb ormán.

Te emeltél fel magad mellé a magasba

Hogy váram romlását a vak is lássa.

Szemedben hoztad a pusztulást,

Virágnak álcázott rothadást.

Ha messze dobott a végtelen,

Te voltál mérgezett ételem.

Csillagként vezettél a vesztembe,

Istenné nőttél szememben.

Hittem minden átok szavadnak,

És örültem a gyilkos harcnak.

Végül nyertél, zokogva törtem,

Míg te mosolyogtál kevélyen,

Mégis újra fogadlak szívemben,

Remény a Semmiben.

Gyötrelem

Futok a Semmibe

Kényelmes a magány,
sötét, néma vakvágány.
Penészes falak között,
megpihen az üldözött.

Vadász nélküli préda,
mint egy régi portéka,
talán már nem eladó,
az öreg porfogó.

Képzelet szülte a vadat,
mely elsöpörte a falat.
Csak a félelem igaz,
hogy elér a vigasz.

Menekvést keresve,
mindent elfeledve,
fogolyként e létben,
futok a Semmibe.