Utolsó játék

Kör

Virág acél korból, kezed értem nyúl,

nektár pocsék borból, lelkem vérbe full,

Remény olcsó porból, halált hoz,

így kel fel a Nap, új világhoz

Elmém ismét szegény, nem tud élni már,

megint lazán kileng, elmegy, néha vár,

De átok az erő, mi fárad,

így delel a Nap, fénye támad.

Sötét eszmék halmán, vezet át az út,
nehéz emlék nyomán, kiveszett a múlt.
Termény helyére méreg készül ,
így megy le a Nap, éjt hoz végül.

Vendég csak az derű, jöhet az idő,
egész valószerű, lehet, szép jövő.
Halált remél ki régen táncol,
így jön az Éjjel, úgyis leláncol.



υ – υ – | υ – | υ υ | – υ | –
υ – υ – | υ – | υ υ | – υ | –
υ – | υ – | υ – | υ – | υ
– υ υ | – υ υ | – υ | – υ

Játék következő felvonás

Átok



Halott rothadó testemen
börtön viselt lelkemben.
világom végső sorsa,
Kő merev arcok sora,

Végtelenbe hajló szobrok,
gránitból faragott bokrok,
Mozdulatlan az élet,
illúzió a lélegzet

Mint néma vészjelzés,
egy visszhangos lépés,
a csend sötétjében,
egyetlen véletlen.

Véges minden remény,
ez nem közlemény,
Rideg valóság szülöttje,
hideg árnyak sziluettje.

Nincs már se cél, se irány,
se érzés, se keserű hiány,
Nyugodt minden pillanat,
itt a végzett alatt.

Játék

Változás

Vad vihar voltam valaha,
villámmal vakon vagdalkozva,
világom véletlen változóvá vált,
végül végzetem vitával várt.

Halhatatlan hitem hevében,
holtként hősök helyében,
Hiába hátráltam hetente,
ha hoztál herceget helyemre.

Létemről lelkesen lemondva,
lettem lelked lakása,
Láttam legvégső lépésed,
lelkem lassan letépted.

Szilánkjaim szélbe szórva,
szabadságért szónokolva,
Szabadon szállnak szavaim,
szikrát szórnak szemeim.

Füstös fényből főnix formán,
fesztelen feszítem fekete formám.
Faunok  fuvolája felvidít,
Féktelen fisszióm felhevít.

Remény

Tavasz

Illat int a szélben,

Csábít a szívemben,

szépség a szememben.

gyenge, érintetlen.

Életre ébred világom,

Romok helyén büszkeség,

Csodád hoz új virágom,

hív a drága messzeség.

Mint elveszett gondolat,

rám talál egy érzelem,

suhan a gyors pillanat,

lemarad az értelem.

Elmúlt a sajgó fájdalom,

nem hull már könnyem,

nincs egyedül magányom,

eljött a tavasz a Semmiben.

Mélyen

Legbelül


Lángolás leszek a télben,
szikra a vaksötétben.
Fénypászma éjszaka.
leszek a tűz maga.

Ének leszek a csendben,
hang a lelkedben.
Zajjá válok a némaságban,
dal a pusztaságban.

Füst leszek a tiszta égen,
köd a messzeségben.
Szálló por a városon,
hamu a világon.

Víz leszek a sivatagban,
eső a hajadban,
Harmat egy vadvirágon,
Pára az óceánon.

Tavasz leszek kebleden,
nyár az életen.
Ősszé válok végtelen,
Tél a Semmiben.

Újra

Újra a Semmiben


Már nem hallom a zajt,
a dörrenést, és a ricsajt.
Nem látom az alagutat,
sem a fényt mi értem kutat.

Levegőm a düh, az indulat,
elszállt, mint pillanat.
Nyugalmam sincs sehol,
nélkülem élnek valahol.

Italom a könny, a bánat,
 búcsút intett a mának,
A vicc is csak álca csupán,
ne láss engem soha árván.

Ételem a kaland, az izgalom,
messze mentek egy napon,
A pihenés is tovalibben,
üdv Újra a Semmiben.

Foglalt

Bérelt hely a Semmiben


Régi képek, ismerős arcok,
lefutottnak hitt harcok,
üdv újra a világom mélyén,
üdv nektek elmém közepén!

Azt hittem szabaddá lehetek,
mégis itt élnék veletek,
Visszafele visz már az élet,
lassan elhal az elmélet.

Illúzió csak a reménysugár,
csupán törékeny kártyavár,
 s futnék szanaszét szüntelen,
de hiányzik az értelem.

Elszaladt, itt hagyott egyedül,
így hát lelkem is kiürül,
kút lesz, mely üres, és végtelen,
van bérelt helyem a Semmiben.