Remény

Remény a Semmiben

Széttört szép világom emlék csupán,

A mélység legmagasabb ormán.

Te emeltél fel magad mellé a magasba

Hogy váram romlását a vak is lássa.

Szemedben hoztad a pusztulást,

Virágnak álcázott rothadást.

Ha messze dobott a végtelen,

Te voltál mérgezett ételem.

Csillagként vezettél a vesztembe,

Istenné nőttél szememben.

Hittem minden átok szavadnak,

És örültem a gyilkos harcnak.

Végül nyertél, zokogva törtem,

Míg te mosolyogtál kevélyen,

Mégis újra fogadlak szívemben,

Remény a Semmiben.

Gyötrelem

Futok a Semmibe

Kényelmes a magány,
sötét, néma vakvágány.
Penészes falak között,
megpihen az üldözött.

Vadász nélküli préda,
mint egy régi portéka,
talán már nem eladó,
az öreg porfogó.

Képzelet szülte a vadat,
mely elsöpörte a falat.
Csak a félelem igaz,
hogy elér a vigasz.

Menekvést keresve,
mindent elfeledve,
fogolyként e létben,
futok a Semmibe.

Egyetlen szikra

Egyedül

Reggel tört fényben állva,

fájón felfeszített szemmel,

az ébredésen meditálva,

a szívem nézem értelemmel.

Minek a nagybecsű lélek,

ha mindig, és újra elbukik,

lassan már élni is félek,

mert a fájdalom nem múlik.

Bánt minden pillanat egyedül,

midőn a sötét lassan eltakar,

egy gyenge gondolat felhevül,

és kérdi a többi ez mit akar?

Nem felel, csak izzik csendesen,

fényt szór hova nem szabad,

és én nézem kicsit szerelmesen,

mert ott van benne minden szavad.

Ébredés

Pillanat

Ezer darabra robbant elmém

szilánkokat szór elém,
mint megannyi drágakő,
mind tiszta, s előkelő.

Fényük üres, mégis pompás,
hiányosan szép csillogás.
Lényeg nélküli varázslat,
apró csoda az ég alatt.

Ideák ragyognak végtelen,
igazi eredetük véletlen.
Céltalan lebegnek szerteszét,
megtörve magasztos a lét.

Látni mindent, és semmit,
érteni az értetlen valamit,
tudni merre jársz Kedvesem.
hisz a  holnap elillan sebesen.

Fénytelen

Nincsen Nap a Semmiben

Sötét van, csend, és pára,
Leomlott lelkem vára.
Kongó romok gyász körén,
Őrködöm szívem börtönén.

Elzártam magam tőletek,
Csupán velem élek.
Tartsátok meg fájdalmatok,
Én nem létezem, csak vagyok.

Nem számít a régi akarat,
Mely gyorsan építette a falakat.
Nincs tűz, sehol egy szikra,
Csupasz minden szikla.

Süket világban néma zaj,
Itt én voltam a baj.
Vakok között egy éjszaka,
Megütött  a vér szaga.

Tombolva táncolt a végzet,
Míg elhátrált az élet.
Évezrednek tűnt minden pillanat,
Míg hallgattam a dalodat.

Vége van, leült a szürke por,
Érted pusztult el e kor.
Elvitted mit hoztál régen,
Nincsen nap a Semmiben.

Polc

Valakihez


Világos volt egy pillanat,
de mint száguldó vonat,
szalad tovább a végtelenbe,
könnyet sodorva vak szemebe.

én maradtam, Ő szabad,
sietve űzi a szép vadat.
A sötét erdő rideg mélyén,
lelkem legkisebb szekrényén.

Ott állok egyedül, sehol senki,
egyszerűen félek lemenni.
Jó nekem elzárva mindentől,
eldugva a zúgó világ elől.

Néha mégis jöhetnél, egy percre csak,
hogy kicsit boldognak lássalak,
nem akarok nevetni veled,
csak egy picit add a kezed.

Értelmezés

Páncél

Vas öleli lelkem lángját,

a soha ki nem alvó fáklyát,

a mélyben pislákoló tüzet,
mit elfújt egy lendület.

Kemény bőr óvja énem,
a mindentől félő lényem,
védi borult elmém romjait,
a fürge gondolat zugait.

Sodrony burok szívemen,
néha én is elhiszem,
Mégis kevés védelem,
ha elveszik az eszem.

Hideg acél burokban élek,

minden nap kicsit remélek,

mindig előre. sose hátra,
ezt írd fel a fejfámra.