Egyetlen szikra

Egyedül

Reggel tört fényben állva,

fájón felfeszített szemmel,

az ébredésen meditálva,

a szívem nézem értelemmel.

Minek a nagybecsű lélek,

ha mindig, és újra elbukik,

lassan már élni is félek,

mert a fájdalom nem múlik.

Bánt minden pillanat egyedül,

midőn a sötét lassan eltakar,

egy gyenge gondolat felhevül,

és kérdi a többi ez mit akar?

Nem felel, csak izzik csendesen,

fényt szór hova nem szabad,

és én nézem kicsit szerelmesen,

mert ott van benne minden szavad.

Ébredés

Pillanat

Ezer darabra robbant elmém

szilánkokat szór elém,
mint megannyi drágakő,
mind tiszta, s előkelő.

Fényük üres, mégis pompás,
hiányosan szép csillogás.
Lényeg nélküli varázslat,
apró csoda az ég alatt.

Ideák ragyognak végtelen,
igazi eredetük véletlen.
Céltalan lebegnek szerteszét,
megtörve magasztos a lét.

Látni mindent, és semmit,
érteni az értetlen valamit,
tudni merre jársz Kedvesem.
hisz a  holnap elillan sebesen.

Fénytelen

Nincsen Nap a Semmiben

Sötét van, csend, és pára,
Leomlott lelkem vára.
Kongó romok gyász körén,
Őrködöm szívem börtönén.

Elzártam magam tőletek,
Csupán velem élek.
Tartsátok meg fájdalmatok,
Én nem létezem, csak vagyok.

Nem számít a régi akarat,
Mely gyorsan építette a falakat.
Nincs tűz, sehol egy szikra,
Csupasz minden szikla.

Süket világban néma zaj,
Itt én voltam a baj.
Vakok között egy éjszaka,
Megütött  a vér szaga.

Tombolva táncolt a végzet,
Míg elhátrált az élet.
Évezrednek tűnt minden pillanat,
Míg hallgattam a dalodat.

Vége van, leült a szürke por,
Érted pusztult el e kor.
Elvitted mit hoztál régen,
Nincsen nap a Semmiben.

Polc

Valakihez


Világos volt egy pillanat,
de mint száguldó vonat,
szalad tovább a végtelenbe,
könnyet sodorva vak szemebe.

én maradtam, Ő szabad,
sietve űzi a szép vadat.
A sötét erdő rideg mélyén,
lelkem legkisebb szekrényén.

Ott állok egyedül, sehol senki,
egyszerűen félek lemenni.
Jó nekem elzárva mindentől,
eldugva a zúgó világ elől.

Néha mégis jöhetnél, egy percre csak,
hogy kicsit boldognak lássalak,
nem akarok nevetni veled,
csak egy picit add a kezed.

Értelmezés

Páncél

Vas öleli lelkem lángját,

a soha ki nem alvó fáklyát,

a mélyben pislákoló tüzet,
mit elfújt egy lendület.

Kemény bőr óvja énem,
a mindentől félő lényem,
védi borult elmém romjait,
a fürge gondolat zugait.

Sodrony burok szívemen,
néha én is elhiszem,
Mégis kevés védelem,
ha elveszik az eszem.

Hideg acél burokban élek,

minden nap kicsit remélek,

mindig előre. sose hátra,
ezt írd fel a fejfámra.

(K)érvény

Vágy

Rémálmok miden este,

mások csonka teste,

Kísért árnyként a jelen,

mond mi lett velem?

Hova lett a pillanat,

mely gyorsan elszaladt?

Eltűnt vele a lényeg,

mond, hogy féreg!

Fejsze élén a fények

mind eltávozó lélek,

Vérben táncolva élek,

mond miért félek?

Porba fojtott álmok,

nem tudom mire várok,

Kétség, mit remélek,

mond, hogy kérlek.

Nyugalomra vágyom,

kéne egy szép álom,

több egy percnél,

mond, úgy kedvelnél?

Utolsó játék

Kör

Virág acél korból, kezed értem nyúl,

nektár pocsék borból, lelkem vérbe full,

Remény olcsó porból, halált hoz,

így kel fel a Nap, új világhoz

Elmém ismét szegény, nem tud élni már,

megint lazán kileng, elmegy, néha vár,

De átok az erő, mi fárad,

így delel a Nap, fénye támad.

Sötét eszmék halmán, vezet át az út,
nehéz emlék nyomán, kiveszett a múlt.
Termény helyére méreg készül ,
így megy le a Nap, éjt hoz végül.

Vendég csak az derű, jöhet az idő,
egész valószerű, lehet, szép jövő.
Halált remél ki régen táncol,
így jön az Éjjel, úgyis leláncol.



υ – υ – | υ – | υ υ | – υ | –
υ – υ – | υ – | υ υ | – υ | –
υ – | υ – | υ – | υ – | υ
– υ υ | – υ υ | – υ | – υ

Játék következő felvonás

Átok



Halott rothadó testemen
börtön viselt lelkemben.
világom végső sorsa,
Kő merev arcok sora,

Végtelenbe hajló szobrok,
gránitból faragott bokrok,
Mozdulatlan az élet,
illúzió a lélegzet

Mint néma vészjelzés,
egy visszhangos lépés,
a csend sötétjében,
egyetlen véletlen.

Véges minden remény,
ez nem közlemény,
Rideg valóság szülöttje,
hideg árnyak sziluettje.

Nincs már se cél, se irány,
se érzés, se keserű hiány,
Nyugodt minden pillanat,
itt a végzett alatt.

Játék

Változás

Vad vihar voltam valaha,
villámmal vakon vagdalkozva,
világom véletlen változóvá vált,
végül végzetem vitával várt.

Halhatatlan hitem hevében,
holtként hősök helyében,
Hiába hátráltam hetente,
ha hoztál herceget helyemre.

Létemről lelkesen lemondva,
lettem lelked lakása,
Láttam legvégső lépésed,
lelkem lassan letépted.

Szilánkjaim szélbe szórva,
szabadságért szónokolva,
Szabadon szállnak szavaim,
szikrát szórnak szemeim.

Füstös fényből főnix formán,
fesztelen feszítem fekete formám.
Faunok  fuvolája felvidít,
Féktelen fisszióm felhevít.

Remény

Tavasz

Illat int a szélben,

Csábít a szívemben,

szépség a szememben.

gyenge, érintetlen.

Életre ébred világom,

Romok helyén büszkeség,

Csodád hoz új virágom,

hív a drága messzeség.

Mint elveszett gondolat,

rám talál egy érzelem,

suhan a gyors pillanat,

lemarad az értelem.

Elmúlt a sajgó fájdalom,

nem hull már könnyem,

nincs egyedül magányom,

eljött a tavasz a Semmiben.

Mélyen

Legbelül


Lángolás leszek a télben,
szikra a vaksötétben.
Fénypászma éjszaka.
leszek a tűz maga.

Ének leszek a csendben,
hang a lelkedben.
Zajjá válok a némaságban,
dal a pusztaságban.

Füst leszek a tiszta égen,
köd a messzeségben.
Szálló por a városon,
hamu a világon.

Víz leszek a sivatagban,
eső a hajadban,
Harmat egy vadvirágon,
Pára az óceánon.

Tavasz leszek kebleden,
nyár az életen.
Ősszé válok végtelen,
Tél a Semmiben.

Újra

Újra a Semmiben


Már nem hallom a zajt,
a dörrenést, és a ricsajt.
Nem látom az alagutat,
sem a fényt mi értem kutat.

Levegőm a düh, az indulat,
elszállt, mint pillanat.
Nyugalmam sincs sehol,
nélkülem élnek valahol.

Italom a könny, a bánat,
 búcsút intett a mának,
A vicc is csak álca csupán,
ne láss engem soha árván.

Ételem a kaland, az izgalom,
messze mentek egy napon,
A pihenés is tovalibben,
üdv Újra a Semmiben.

Foglalt

Bérelt hely a Semmiben


Régi képek, ismerős arcok,
lefutottnak hitt harcok,
üdv újra a világom mélyén,
üdv nektek elmém közepén!

Azt hittem szabaddá lehetek,
mégis itt élnék veletek,
Visszafele visz már az élet,
lassan elhal az elmélet.

Illúzió csak a reménysugár,
csupán törékeny kártyavár,
 s futnék szanaszét szüntelen,
de hiányzik az értelem.

Elszaladt, itt hagyott egyedül,
így hát lelkem is kiürül,
kút lesz, mely üres, és végtelen,
van bérelt helyem a Semmiben.

Feltámadás

Vissza az elejére


Visszafordultam, mert küldtek,
azt mondták,  jobb ha megyek,
Nem érdekelt, nem kérdeztem,
kinek, mikor, mit vétettem.

Megyek, mert mennem kell,
azt mondták, nincs itt, csak el,
Az előre elfogyott, nincs számomra,
Menjek csak, ne nézzek hátra.

Futok, mert utánam jönnek,
nem hagynak a keserű könnyek,
Elhagynám, tartsd meg mindet,
Lábat, kezet, és a torz fejet.

Visszafordultam, mert hívnak,
kik bennem, nekem suttognak,
Égned kell, mondják, égned kell,
lobbanj, mint máglya csapj fel!

Hevesebben, mint maga az élet,
Lángolni kell, mindenek felett!
Fénynek kell lenned a sötétben,
Felizzani újra a Semmiben.

Gondolkodtam (volna)

Hanyatt fekve kísértenek,

régi képek úsznak velem,

vannak amik még szépek,

de belesárgul az értelem.

Fotelben tespedve kergetnek,

nincs szabadulás semerre,

nem hagynak az emlékek,

de bánatot húznak szememre.

Erkélyen állva imbolyognak,

bilincset vernének lelkemre,

elvennék mi maradt zálognak,

de hiába várnak a semmire.

Sétálva néha lemaradnak,

messziről nézik a hátam,

tervet főznek, ma elrabolnak,

de áll még az én váram.

Hanyatt fekve kísértenek,

jönnének számra új szavak,

új szüleményei az értelemnek,

de még állnak régi falak.

Fotelben tespedve kergetnek,

nem hagynak szabadon zuhanni,

hiába kérdem nem felelnek,

de jó lenne végre gondolni.

Erkélyen állva imbolyognak,

letöröm a vasat magamról,

ha szabad leszek elhullnak,

de nem meséltek az uralomról.

Sétálva néha lemaradnak,

félnek majd követni lépteim,

mikor vége bánatnak,

de szürkék még szemeim.

Idő

Marokra fognám szavaim,

mégis szétcsúsznak ujjaim,

Összeszedném mi enyém volt,

de mint higany eliszkolt.

Apró cseppekre esve szalad,

csak a fémes kongás marad,

Nehéz volt minden pillanat,

mikor elvették az álmomat.

Marokra fognám szavaim,

mégis megvágták ujjaim,

Összeszedném mi marad nekem,

de porként tovalebben.

Elfújja a hideg, esti szél,

üres mit elmém tudni vél,

Kérdez minden pillanat,

kérem-e az álmukat.

Marokra fognám szavaim,

mégis eltörtek ujjaim.

Összeszedném mi lehet még enyém,

de eltűnnek az árny mélyén.

Merev tömbként zuhannak,

nem hallom mit mondanak.

Remélne az új pillanat,

hogy látom majd az álmomat.